A HOMOKÓRA MONOLÓGJA

Származásomról nagyon keveset tudok. Amit tudok, az is inkább képzelgés, mint tény. Akkor még elég képlékeny állapotban voltam, így képzelem el:

A Nagy Műhelyben a forró kemencéből, ahol ős-társaimmal az ős-anyagban együtt fortyogtunk, a Mester egy vékony cső végén kiemelt egy cseppet. Belelehelt s éreztem, amint áramlik belém a lehelete, éreztem, hogyan tágít, feszít. Majdnem szabályos, szép gömb lettem. Sejtettem, ha megszilárdulok ebben a formában, bár nagyon törékeny leszek, de annyi mindennel meg lehet majd tölteni ezt a szép formájú űrt, és ezáltal mily tartalmas lesz a létem. Azonban a Mester egyszer csak elkezdett szétfelé húzni, nyújtani. Már nem voltam gömb. Testemnek pedig két legtávolabbi pontja egyre távolodott. Furcsa alakká húzott szét, a két legtávolabbi pontomon nyílást hagyva. Ebben a formámban kezdtem volna el megszilárdulni, de előtte még kettévágtak. Pontosan a közepemen.

Aztán már tényleg keményedni kezdtem, és azt hittem, sohasem találkozok a másik felemmel. De még egyszer fölhevítettek és összeforrasztottak végpontjaimon: a két szűk nyílásnál. Azóta is ezen a két szűk nyíláson át keresem egykori, igazi valómat: ezen át az elfáradt sóhajtások lihegésbe fúlását. Az egykori tökéletes gömb, szétvágva egy bizonytalan cél érdekében és annak megfelelően deformálva, itt, ezen a parányi résen találkozhat önmagával. Összeforrasztva ilyen mesterkélt formában, s most már úgy néz ki, hogy örökre.

Fájdalmas tudat: ha egyesülni szeretnénk másik felemmel az ős-eredeti formában, össze kellene törni és - újra megolvadni!... De az ember - bocsánat! - a homokóra soha-sem tudhatja - hol törik el. Meg aztán a további adandó problémák: sikerül-e pont az összeforrasztás helyén eltörni? Nem lesz-e csonka az egyik fél, s a másik nem hordozza-e örökre az egyik fél vágyából és a "teremtés" ellen való lázadásából született következményét - a csonkaságát?

Mert, hogy a törött homokórát kidobják, az biztos, de, hogy újra összeolvasszák! - annak a valószínűsége majdnem a nullával egyenlő.

Így, végülis nem marad más, mint kibírni létünket abban az állapotban, amit a Mester szabott meg nekünk. Fölső részembe homokot töltenek. Nehéz homokot, amelynek szemcséi a levegőhöz képest durva kődarabok. Mégis ők tartják mozgásban a levegőt, amely majdnem olyan ártatlan és átlátszó, mint én. Fontosságuk tehát így megszerkesztett létemben rendkívül nagy: a kő-homok hullik, a levegő pedig száll fölfelé. Mindenik az őt megillető helyre. Ez a törvény, s nem én szabtam.

Végülis így rendjén is lenne az egész. Csakhogy, amikor a dolgok a maguk helyére kerülnének, fejem tetejére állítanak, és - kezdődik minden elölről...

 

Megjegyzés: kutatásaim eredményeként biztos tudomásom van róla, hogy az emberek így mérik azt, ami legjobban fáj nekik: az időt.



74731 olvasás

Legolvasottabbak...

Cím

Olvasás

BORÍTÓ
117590

A HOMOKÓRA MONOLÓGJA
74731

AZ ÁLLATOK...
2261

ILDINEK IGORNAK
2190

A MÁSIK PART
2075

CSARODA
1966

KÍVÁNOM
1652

HALÁL
1600

KEZEIMMEL
1572

ITT VAGYOK MEGINT
1430