A MÁSIK PART

 

 

Először zöld. A zöldben poros út. Aztán ritkul a zöld: repedések pókhálózzák a szikes-homokot. A repedések kimondhatatlan mélybe ér­nek, talán egészen addig a világig, ahol minden létezésünk titkai nyugszanak háborítatlanul az örök sötétségben. De még a föld bőre alá sem lehet rajtuk át bepillantani.

Aztán elsimulnak ezek a repedések, és csak homok van jobbra-balra, a fényt szinte a Nap tüzévé visszaalakító, forró homok. A táj felbont­ja a Napot ezernyi színre: vízcsillogásra, fák zöldjére, füvek sely­mére, virágra - életre.

Ott állok, ahol hangtalanul úsztatja magát a folyó, ez a soha meg nem szűnő, alázatos, maga-magán kéjelgő, magabiztos folyamat.

Lábam alatt az innenső part.

Nem sokszor vittek ki engem a folyópartra. Féltettek az ártól, a víztől, de leginkább a - vízbefúlástól. Később azonban, amikor - úgymond - felnőtt lettem, a gyermekkori tiltásokat is behozandó - annál gyakrabban látogattam ki a folyóhoz. Nem a fürdés élvezete csá­bított, nem is a strand vidámsága és mozgalmassága. VÉGÜLIS? NEM IS volt ott olyan igazi strandélet. Térdgatyás emberek, kombinétos asszonyok fürödtek. Sőt! nem is fürödtek, hanem inkább - megfürödtek.

A folyó titokzatossága vonzott, amelynek ezen partja a "miénk" volt, ahol szabad volt mindent csinálni: tüzet rakni, szalonnát süt­ni, szilvóriumot inni, lovat mosni, tehenet itatni és, ha úgy jött - belefulladni... A fűzek nyáron bágyadtan bólogattak, a bögölyök serényen csíptek. Az ázott föld és füzesalja csodálatos, megfogal­mazhatatlan illattá keveredett a tehénganéj és a víz jellegzetes hal­szagával.

A folyó pedig a maga bölcsességével és komótosságával úsztatta önmagát és a hátára került faágat, habot, meg ami éppen adódott. Nagy kanyart írt le a folyó, délnyugatnak fordulva, csodálatos vilá­got sejtetve azzal az iránnyal, amerre az ember lelkének gondolata szerint mindig meleg van, ahol a csillámosan csábító napsugár-morzsákon túl fölsejlik egy még nagyobb folyamat, valami nagyon-nagy víz, szinte az örökkévalóság tükre, melynek szélei egy más világ partjait nyal­ják, simogatják olyan finoman, mint előttem a homokból oldódó álmo­kat és képzeletet.

Ha belenyúltam a vízbe, úgy éreztem, olyan fluidumot érint a kezem, amely által egyesül anyagom a távoli világok óhajtott nedvével.

Legszívesebben akkor szerettem ott lenni, amikor egyedül voltam, amikor senki sem zavarta lelkem utazását e titokzatos folyó adta álomhullámokon.

Amikor aztán egyszer megálltam a víz mellett és a kezem belémerítettem, már nem a végtelenség mindennél vonzóbb és gyötrőbb fájdalma vonaglott át rajtam,hanem az, amit a szemem mindig is látott, eszten­dők és a folyót ismerő értelmem óta: a felismerés fájdalma, az, aminek a létét mások fogalmazták meg: a MÁSIK PART...

Olyan felismerés volt az, amelyet csak az első szempilla-fölrepe­déssel tudok összehasonlítani: amikor az első világra csodálkozásunk gyönyörű élet-katasztrófájától csak az ment meg, hogy nincs eszünk ahhoz, amit látunk...

Nem mondhatom, hogy felnőtt voltam már. Évtelen, időtlen és idét­len - otthonról szökött, vízhez vágyódó suhanc voltam.

Amit addig százszor bámultam, ott volt előttem minden titoknál titokzatosabban: A MÁSIK PART!

Addig a másik part fűzfái ugyanolyanok voltak, mint az itteniek, a nyárfák levelei ugyanúgy villogtak és zizegtek, mint itt, a kövek a túlsó parton egyszerűen csak kövek voltak. Addig minden, ami a földhöz és a vízhez tartozott, egységes és egyforma volt, olyan, amilyennek e szürke földi létben lennie kell: ami nem is lehet más, mint amilyen.

Attól kezdve a másik part volt a messzeség, a titokzatos minden, ami a kutató elme számára az elérhetőség reményében fölsejlő valami lehet.

Sárga volt a homok, mint itt, zöld volt a bokor, mint itt, és a víz, amely a másik partot mosta, ugyanaz volt, mint itt. Igaz, volt a másik parton egy fekete folt, amit szemim nem tudták meghatározni, hogy micsoda. Képzeletem, mely hozzátapadt ahhoz a bizonyos folthoz, meglódult és egy különös világ bejáratának tartotta. Talán dzsinnek jönnek elő belőle éjszakánként... Mindenesetre, csak akkor, ha én nem vagyok itt! Ha egyszer megleshetném! Ha egyszer beletekinthetnék! Olyannyira vágytam, hogy már félni kezdtem vágyaimtól és háborúra kelt bennem a kíváncsiság a félelemmel. De azért tovább okoskodtam.

Milyen egyszerű, ha egyszer átúszhatnék. Az persze, meg se fordult a fejemben, hogy tulajdonképpen igazán úszni sem tudok: hogy talán sohasem érném el a másik partot... Láttam a madarakat, amelyek minden gond nélkül átrepültek, visszaszálltak, rám ügyet sem vetve tárgyal­ták meg hangos csiripeléssel a dolgokat.

Ha értenék a nyelvükön... Ha szárnyaim lennének..!

Miért nincsenek szárnyaim..?

Miért vagyok pont ezen a parton?!

Az első pör az isteni mindentudással, az első kétségbevonása a bölcs teremtésnek, a teremtés bölcsességének...

Rohadt érzés, gyötrelmes felismerés... az Isten nem tudja, kit kell erre és kit a másik partra tenni.

A folyó volt az egyetlen élő és mozgó valóság, amely szemeimet pihenni magára vonta, és amíg rajta pihent a szemem, nyugovása volt az eszemnek is.

De nem hagyott pihenni a másik part. Mind gyakrabban jártam ki és egyre jobban kínzott a valóság előttem álló, és még csak ködben sem rejtőző titokzatossága*

Amikor a lehetőség és a biztonság egy morzsája elénk hull, velük együtt érkezik az addig csak tudatunk alatt szunnyadó veszélyérzet.

Aztán egyszer csak jött az alkalom.

Egykedvűen,szinte üresen, a sok vágyakozástól és várakozástól fá­radtan mentem ki a folyóhoz.

A szívem megdobbant: egy csónak volt hevenyészen kikötve a parthoz. Izgatottan tekintettem körbe. Kié lehet a vízi jármű? Körbejártam a csöndé, néptelen part környékét, füttyöngettem is, hogy ha valaki ott lenne, észrevegyen és megszólítson. Közömbösséget színlelve kí­vülről, belül pedig egy tenger viharával ültem le a csónaktól tisz­tes távolságban.

Miért nem jön már valaki, hogy ne kelljen megkísérelnem azt a bizo­nyos lehetetlent? Miért nem jön valaki, hogy megakadályozzon csele­kedetemben, amely fölfedné a másik part titkát, amire annyit vártam, amitől annyira félek?!

Senki sem jött, senki se volt a közelben.

Kihúztam a karót a vizes homokból, beleültem a csónakba és az eve­zővel ellöktem magamat a parttól. A csöndes sodrás elkapott és pár métert lejjebb vitt a sodrás irányában. Még körbepillantottam: hátha megjelenik valaki és visszaparancsol, de csöndes volt minden, csak a madarak beszélgettek és röpködtek ide-oda szabadon és gondtalanul az én gyötrelmem útvonalán.

Nem tétováztam tovább. Az evezőcsapások lassan átsegítettek, üggyel bajjal kikötöttem a másik parton.

De odamenni nem volt szabad. Főleg pedig a másik partra nem, hiszen az már egy másik ország volt!

Szívem dobogását a fejem tetején éreztem, amikor lábam a partra tettem, pedig a homok is, meg minden egyéb ugyanolyan volt, mint odaát. Odaát..! Szinte áramütésként ért a gondolat: most már az, ahonnan jöttem, ahol annyit álltam, azon a parton van az - odaát. Ilyen egyszerű és csak ennyi lenne az egész? Átsuhant rajtam a sokszor hasz­nált és legegyszerűbb szavak mélységes értelme, és valamiféle, de nem tudatos megérzése annak, hogy csalódni fogok. De szívemmel a tor­komban megindultam az alvilág lejáratát jelentő, a mélységbe vezető nyílás, a sötét folt felé. Jaj! mi lesz..?

Ahogy közeledtem, minden lépéssel oszlott a titokzatosság, s a csalódottság mélységes fájdalma ágaskodott föl bennem hangtalanul, amikor végre ott álltam előtte. Nem akartam hinni a látványnak, bár a sejtés már előre tudatta velem: valóban csak egy folt volt. Valamikor
egy hordónyi fáradt olaj ömölhetett ki, az volt a titokzatos feketeség a maga meleg bűzével. Sehol, semmi mélybevezető barlangnyílás, semmi titok, semmi alvilág. A mindennapok emberi tevékenyégének egyik szennye előtt álltam, azt öltöztette föl a képzelet és a vágy, valamint a tiltás a legfönségesebb ruhába.

Körbenéztem, és körbejártam a foltot, belehallgattam a madarak ricsajába, láttam, nekik mindegy, hol vannak. Valahonnan a közeli erdőből kakukk hangját hallottam.

Torkomban a keserűség gombócát nyeldekelve, szédelegve tértem vissza a ladikhoz. Már nem emlékszem, hogyan eveztem át a MÁSIK PART-ra. Jóval lejjebb csúszott ki a csónak a fövényre. Otthagytam, nem törődtem vele, tele voltam - ürességgel.

Aztán sokáig nem mentem ki a folyóhoz.

Elmúlt a nyár s az ősz is tovatűnt. Tél volt már, amikor valami nevenincsérzéstől hajtva újra kimenetem. Fehér volt minden, csak a füzek sötét vékony ágai meredtek feketén. Semmit sem voltak képesek a csupasz ágak eltakarni, semmi titkolnivalójuk nem volt. Ha akartam volna, ismét átmehettem volna, minden nélkül. A széles környéken sehol egy teremtett lélek, a folyó pedig be volt fagyva.

Nem mentem.

Maradtam ezen a MÁSIK PARTON...



2076 olvasás

Legolvasottabbak...

Cím

Olvasás

BORÍTÓ
117590

A HOMOKÓRA MONOLÓGJA
74731

AZ ÁLLATOK...
2261

ILDINEK IGORNAK
2190

A MÁSIK PART
2076

CSARODA
1966

KÍVÁNOM
1652

HALÁL
1600

KEZEIMMEL
1572

ITT VAGYOK MEGINT
1430